Tizenegy éves fiam nemrégiben hazaállított legújabb barátjával. Az iskolából egy idő óta együtt jártak haza. Hazakísérték egymást, először a barát őt, majd ő a barátot oda vissza, poénból. Még szerencse, hogy a mi utcánk végében laknak.

– Föl is hívhatod játszani!, – pendítettem meg kedélyes anyaként, mintha még nem lenne elég nagy átjáróház, és sokszor már éjjeli menedékhely is a lakásunk. Na becsörtetett az új szerzemény egy chipses zacskóval a kezében, és ebből rendszert is csinált. Pontosítok, egyik kezében chips, másikban porital tasak, karján halálfejes tetoválás. Nem kommentáltam, hiszen azzal a sajátomat is sérteném.

Erőpróba a kamaszkorra, amikor nem könnyen lerázható barátokkal, hanem fifikás és kiismerhetetlen fruskákkal jön majd haza.

Szóval jött a chipssel, én meg rezzenéstelen és kedves arccal nem tehettem mást, mint szolidan felvittem az emeletre azért egy tányér gyümölcsöt, mindenféle kínálás, és rábeszélés nélkül (helyette nagyot nyelve), hogy otthagyjam nekik a szőnyegen a chipses zacsi mellett. (Félreértés ne essék, alkalmanként a sajátom is ráveti magát egy- egy műnassra, és italra, de a napi rendszeresség meglepett.)

Aztán egyszer csak leszállingóztak a tetőtérből, és a srác piros port hintett a tenyerébe, valamint egy pohárba. Por! Rossz kicsengése van, kicsit el is sápadtam. Magamat felülmúlva, kísérleti kedvemben (pedagógiai célzattal és drog prevenció céljából, mottó: Fő a bizalom!) odaviharzottam és tartottam a tenyerem.

– Hú de klassz színe van! Megkóstolhatom?
Bejött a csel, a fiam a társával összenevetve, boldogan hintett nekem is. Nagyon rossz, és nagyon mű ízű, a tenyeremet három napra vörösre festő cuccot nyalogathattam, velük és a hozzánk csapódott Kicsivel, és a Lányommal egyetemben. Csak annyit bírtam kinyögni:
- Nem rossz.

Másnap kutattam a sarki boltban is és átolvasgattam mennyi mérget nyaltam be ezzel a tasakos italporral. Majdnem a boltvezetőhöz futottam felindulásomban, amikor megpillantom a tasakon, hogy „vitaminnal dúsított” felirat virít rajta. Az átverés netovábbja!

Aztán teltek a napok, a hetek és barátnőimmel is megbeszéltük, hogy még örülhetek, hogy a sajátom ilyenre nem pazarolná a zsebpénzét, a haverét meg miért ne kóstolhatná meg.

Ez is megdőlt, csak pár nap kérdése volt, és amikor óvatlan pillanatban beugrottam tejért, kenyérért a boltba még mielőtt elhoztam a Kicsit az oviból, az ajtóban állt a haver.
– Együtt vagytok?– kérdeztem válaszra se várva. Hát persze, az enyémre várt, aki épp a kasszánál fizetett. Ama bizonyos italpor tasak volt a futószalagon. Teljesen elmélyedve perkálta ki a nyolcvan forintot, így kissé meghökkent, amikor elváltoztatott hangon, jó hangosan ráköszöntem: „Jó napot kívánok fiatalember!”. Majd rendes hangon, lazán: Ezt vetted?, Na jó megyek kenyérért, tejért, otthon találkozunk, vár a barátod!”
Lassan összeállt a kép, hogy ennél a barátnál csak egy dolgot csinálnak, de azt órákig, gépeznek. Ezért inkább mindig magunkhoz hívtuk, akkor meg hozta a műanyagjait. Nálunk nem nagyon van képernyőzés így bűvészmutatványokat tanultak, fizikai kísérletekkel bíbelődtek. Kipróbálták, hogy a citrom valóban vezeti-e az áramot és ilyesmik. Na ennek örültem, bár a Kicsi rendszerint mindent kiborított nekik, úgyhogy a szeánszok végén leginkább én takaríthattam

Pár hónap múlva nem „jártak már együtt”, természetesen nem kérdeztem rá, hogy mi történt, fő, hogy nem hívta és nem jött!

Örülök, hogy nem ütöttem bele az orromat, ami amúgy is kétszer akkora, mint egy átlag emberé. Mennyivel de mennyivel jobb ez így, hogy magától kikeveredett a Chipsesből.

Most ideig óráig hátradőlhetek a karosszékemben, a megszokott baráti köre helyes tagokból áll. Szerintem.



Jakabosné Kovács Judit, drámapedagógus,
Mazsola Játszó és Manócska Muzsika foglalkozásvezető