Börzés emlékeim
A kezdet és a vég

Még csak a pocakomban volt első gyermekem, amikor ősturisként megjelentem a Kismama Bababörzéjén tíz évvel ezelőtt. Leginkább az vonzott az egészben, hogy nemcsak olcsón jutottam hozzá babafelszerelésekhez, hanem olyan egyedi dolgokhoz is, amik az itthoni boltokban már vagy még nem voltak fellehetőek, vagy mert annyira régiek, vagy annyira újak. Kismama életem első rendszeres kimenője volt a Börze; ha tört, ha szakadt, félévente ott voltam három órára, akár hátrahagyott lefejt tejjel. Évente még mostanság is kinézek, igaz már nem hagyok hátra cumisüveget, és a mobilon már nem azért szólok haza, hogy mi újság a gyermekekkel, (mert tudom, hogy a.:vagy pizsamanapot tartanak apával, b.: vagy hajókirándulásra mennek, vagy c.: nagypapához ebédre) hanem az éteren keresztül értekezem a csemetékkel, hogy a vásárfia elképzelés szerint alakulhasson.

Kincsvadászat

Gyermekeim legeredetibb ruhadarabjait is ilyenkor szerzem be. Mit még? Nos, egy idő után nem tudtam ellenállni a játékos dobozokban hányódó fillérekért árusított monchichiknek. Teljes gyermeksorsokat láttam az elnyűtt figurákban, melyekről messziről lerítt, hogy rendes gazdáik voltak, de már felnőttek, és hirtelen számkivetetté váltak a kis bizalmasok. Egyszer csak rám tört egy emlék, hogy mennyire vágytam gyermekkoromban egy monchichire, olyan nagyobbacska, puhatestűre, amit meg lehet ölelni. A karácsonyfa alatt hamarosan találtam is egyet, kis faszéken ült barátságosan, de az a fajta volt amelyik pici, merev műanyagtestű, ülős, elöl tapsolós. Egy csöppet sem örültem neki, nem olyan volt, mint amilyet elképzeltem! Úgy gondoltam, egy ilyet nem tudok szeretni, nem tudok vele játszani és ez fájt, mert akkor már sejtettem, hogy az anyukám az Angyal, éreztem magamon a tekintetét, sugárzott a boldogságtól, leste örülök-e neki.

Nem tudom, hogy ez közrejátszik-e, de gyűjteményem a börzéknek köszönhetően két polcnyira bővült. Nincs két egyforma, mint egy nagy család, nemzettség úgy ül együtt a fehér óriás cica-monchichitől kezdve az ici-pici fekete gorilla-monchichiig az összes. Így már csöppet sem tűnnek elhagyatottnak. Nagyot derültem egyszer mikor egy újságban azt olvastam, hogy külföldön már vannak gyűjtői az értékes „antik” monchichiknek, és lám-lám ma a boltokban, újra árusítják új kollekcióval. Semmi sincs hiába.

Vásárlás babonák és tabuk nélkül

Drámapedagógusként és Mazsola Játszó baba-mama foglalkozásvezetőként, mai napig gyűjtöm a különleges bábokat is, melyekkel kezdetben a saját gyermekeimet boldogítottam, majd másokét is. Harmincéves gumifejű ördögtől a kézi készítésű filcbábig, sok kincshez jutottam a börzéken. És persze diamese és legó kollekciónk is bővült eközben. Ez utóbbit külön ki kell emelnem, hiszen a férjem irányából indult. Gyermekkorából megőrzött jó pár építményt, melyet gyermekeinkre örökített. Ebből egyenesen következik, hogy vásárfiaként mindig egy-egy boltban már nem fellelhető legócsodával tértem haza, gyermekeim kitörő, az évek során férjem részéről egyre lankadó örömmel fogadva.

Ó, a komplett Fabuland vidámpark, körhintával, óriáskerékkel (ez a fajta legótipus ma már nincs sajnos forgalomban)! Emlékszem, hogy drágállottam, és fülembe csengett, ahogy indulásomkor férjem az ajtóban elhintette, hogy csemetéinknek már elég legójuk van. Nem vettem meg, de azért kiskaput hagyva elkértem az árus, egy tizenötév forma fiú, telefonszámát, hátha utólag még megvenném, nem lehetett alkudni. Tudtuk mindketten, hogy szépen megőrzött „antik” szettek sokat érnek, szellemi értékük pedig még annál is többet. Aznap este mikor nyugovóra tértem, körülölelt a színpompás letűnt korokat idéző Fabuland vidámpark képe. Menthetetlenül jött a felismerés, hogy a gyermekeimnek már tényleg elég legója van, viszont muszáj megvennem a leendő unokáimnak! Tettem egy kis időutazást, láttam, ahogy az unokák nálunk szeretnének aludni, hogy nálunk játszhassanak mert lesz egy kis sarok, vagy szoba? csupa különleges legóval. Két fiam is van, ki tudja milyen menyeim lesznek és milyen anyós leszek, nem árt ha nagymamaként bebiztosítja magát az ember, és minden eshetőségre fölkészül, már jó előre…. Másnap boldogan vettem meg a vidámparkot, melyet a lelkes tinédzser végül házhoz hozott, mosolyán láttam, hogy már azon van, milyen nintendot vegyen a pénzből, és ez is boldogított egy picit. Bizony, mert a börzén az is örül aki elad, és az is aki vesz, ez benne a jó.

Majd belenő, hozzánő

Pár sportszert is előre beszereztem olykor. Féléves volt a gyermekem, mikor hazaállítottam egy masszív türkizkék triciklivel. Ezt többen furcsállották a környezetemben. Ebben éppen fordítva működök, mint más kismamák, akik babonából születésig semmit sem vesznek a gyermeknek. Hathetes ultrahangról mámorosan támolyogtam haza és útközben megvettem születendő gyermekem cuki kis homokozó készletét, ezzel üzenve, hogy már sokat gondolok rá, minden rendben lesz és hamarosan együtt túrjuk majd a homokot.

Börzés útvesztő

Az is megesett velem, hogy a börze után napokig váratlan pillanatokban elkapott a nevetés, mert felidéződött bennem annak az apukának az ábrázatja, aki nem talált vissza a saját standjához. Úgy történt, hogy találtam egy Paddington mackós pulóvert, de nem volt apróm, ezért félretette nekem egy hölgy, amíg visszajövök. Igen ám de nem találtam vissza. Fiacskámra képzelt „kedvenc mackós” pulcsiról annyira nem tudtam lemondani, hogy képes voltam bemondatni a hangosbemondóba, hogy nem találok vissza egy Paddingtonos pulóverhez, ezért az eladó legyen szíves az áruval együtt hozzám fáradni, vállalva ezzel, hogy jó páran félőrültnek néznek.

Nos legnagyobb örömömre megjelent a Paddingtonos zsákmány, egy magas, szikár, mókásarcú, az asszonyt vidékről felkísérő középkorú férfi kezében. A hölgy a férjét küldte, de nem volt nála megint visszajáró, így gondoltuk, hogy együtt megyünk vissza a standhoz, hogy intézzük az anyagiakat. Szó nélkül, sorsával megbékélve lassan baktatott a férfi a sorok között, én utána. Hosszas körözés következett az árusok közt volt aki észrevette körkörös sodródásunkat, és már fejbiccentve köszönt, vagy somolygott az óriáson aki egy babaruhát visz és mögötte a bolond törpén aki mikrofonon üzenget. Majd lassuló léptek után reményt vesztett arckifejezéssel fordult hátra, aggódva közölte, amit már sejtettem, hogy elvesztünk. Le volt merülve a telefonja, így nem tudta anyjukat felhívni, hogy útbaigazítást kapjunk. A bemondóba ezt azért már nem lehetett volna elsütni, hogy most már az eladó sem találja a saját pultját meg a feleségit. Sorsára bíztam hát a szegény embert, inkább többet adtam a becses ruhadarabért, hogy ne kelljen visszaadnia, és pár biztató szó kíséretében eliszkoltam. Ú, lehet, hogy azóta is keresi a standot, vagy az asszonyt.

Ma már börzéből is sok van, olykor egymást érik, de én mindenkinek ezt ajánlom ma is, nemcsak az emlékeim miatt, hanem mert a Kismamás az igazi, arra járok, mint ahogy túrórudiból meg a Pöttyöset eszem.

Jakabosné Kovács Judit
2007.október.5.