OLVASNIVALÓ

Gondolatébresztô

Mosolyfakasztó

Ti írtátok

Sajtósarok

Ajánló

Kapcsolat

MOSOLYFAKASZTÓ

Jegesen jó!

Az elmúlt hétvégék varázsigéje a tükörjég volt. Először a velencei tónál lakó ismerőseink csillantották fel a telefonba, aztán terjesztettem a hírt, hogy most érdemes felkerekedni korcsolyázni, mert nem az évek óta megszokott kis részen lelapátolt pályán lehet kiengedni a gőzt, hanem miénk a tér, a tó.

Tükörjég! Ez az összetett szó ígéretesnek, szépnek és simának tűnt, de kiélvezéséhez rögös út vezetett. Ne szaladjunk előre, mert az első megpróbáltatás az elszánáson túl az volt, hogy mindannyian felöltözzünk, az út csak aztán jött.

Jégpáncélhoz védőöltözet

Naiv elképzelés, hogy az útra kelés csak kisgyermekes családoknak kihívás. Legkisebb gyermekünk is elmúlt öt éves, mégis a hirtelen elhatározás és a tükörjég szó nem hatotta meg. Amikor az óvodában önállóan öltöző óvodásunkhoz egy-egy ruhadarabbal közelítettünk azt hitte, hogy fogócska következik, gurgulázva futott szobáról szobára, hol fogócskát, hol bújócskát játszva.

Lássuk az iskolásokat: a Lányom nyirvákolni kezdett, hogy a garbójának az ujja szúr, két év használat után, pont ma, indulás előtt. Teljes türelemmel hoztam neki egy másik pulóvert a fregoliról. Nem nyert, mert mosás után a pamutpulóver kemény! Felvehetetlen, akkor is, ha éppenséggel pont a kedvenc darabja! Ez nála valami dackorszaki nosztalgiázás lehetett, így két perc alatt háromból két gyermekünk is megütötte a kétéves szintet. Egy darabig puhítani próbáltam (oldal, vízszintes és függőleges irányú gyűrés és tekerés) aztán ugyanekkora lendülettel a negyven éves, sokat látott indiai bőrfotelre vágtam (nyugi, csak a pulcsit, nem a gyereket), amin a férjem csecsemőként is le van fényképezve.

A Nagy felöltözött, bár mintha strandolni menne, és annak ellenére, hogy már több éve elfogadtam, hogy ő nem húz harisnyát és garbót téli sporthoz sem, azért tízpercenként megkérdeztem, hogy nem fog-e fázni.

A „túlfűtött” autóban

Végre beszállás az autóba! A csomagtartó bepakolása semmi gondot sem okozott, percek alatt bent volt az összes korcsolya, egy szánkó, két hokiütő és egy nagy elemózsiás kosár. A gyerekek betuszkolása már nem ment ilyen könnyen. Fizikai számításokba és több ismeretlenes egyenletekbe kéne bonyolódnunk ahhoz, hogy megállapítsuk, miért nem férnek hárman el a hátsó ülésen téli öltözékben. Becsatolni pedig koruk ellenére sem tudják magukat, mert szorosan egymáshoz paszírozódnak a sí kabátok és overálok miatt. A Nagy még mielőtt középre préselte volna magát ellenállását fejezte ki. Megelőzve Férjem felcsattanását, egy szuszra felajánlottam, hogy üljön előre és majd én beülök a többiek közé hátra. Ez nem szokványos megoldásnak tűnt és nem is volt idő mérlegelésre, de remekül bevált, szétterülő mosollyal mászott előre és másnap, amikor a tükörjég miatt újra útra keltünk a Duna holtágához már újra szívesen, magától préselődött be testvérei közé. Úgy tűnik, hogy mindenkinek kell egy kis áramszünet. (Örültem, hogy még csak egy pszichodráma csoport se kellett ahhoz, hogy erre rájöjjünk. Éljen!) Amúgy tényleg nem egy nagy élmény bepréselve ülni oldalunkon egy felháborítóan szép és bájos húggal és egy kisebb emberrel, aki néha felveti annak lehetőségét, hogy ő most hány egyet, arról nem is beszélve, hogy hosszú utakon ezt meg is valósítja.

Száguldtunk az ígéret tavára és szinte anélkül érkeztünk meg, hogy összevesztek volna azon, hogy milyen zenét tegyünk be és egyáltalán szóljon-e a lejátszó.

Végre a tükörjégen

Aztán ott találtuk magunkat egy napsütötte tükörjégen szétszéledve, a tó közepén szánkós teáskosaras bázist építve. Alattunk mély olajzöld jég, itt-ott fehérlő törésekkel, hófújásokkal, De szép!, De szép! felkiáltások piruetteztek az első másodpercekben. Ilyennek még sose láttuk a tavat, a nádasok ösvényeibe is be lehetett korcsolyázni és a helyi ismerősök egy szigethez is elvittek a jégen. Aztán előkerültek a hokiütők, melyek megmaradtak gyerekkoromból, mert az én apukám nem volt a legerősebb, mint a többieké de a legnagyobb játékos, még ólomkatona öntödénk is volt. A korong persze nem maradt meg, ezért az aluminium termosz pohárkupakjával játszottunk. Nem várt módon egy idő után itt-ott behorpadt ezért kiengesztelésül még aznap este türkiz és sötétkék pöttyöket festettem rá.

Négy óra felé vörös korongként kezdett lemenni a nap és hazaúton előttünk fehér telihold, mögöttünk pedig a lemenő nap látványában pipáltuk ki a tükörjég fedőnevű kiruccanást.

Jégből nem árt a sok!

Másnap teljes rutinnal indultunk a Ráckevei holtághoz, ahol barátaink két generációban vártak minket. Nevéhez méltóan közelítettük meg az Angyali szigetet, ahol egy bájos fastégen teljes kiszolgálás volt, hiszen a stég most asztalmagasságban állta a jeget, zsíros kenyérrel és harapnivalókkal befedve. Itt volt korong is a hokihoz és elkezdődött a csoportos küzdelem vegyes korosztályú és nemű csapatokkal. A Férjem alig tud korcsolyázni, de a hokiütő és a játék nagyon lázba hozta, olyan volt mintha jól tudna, kapaszkodott az ütőbe, de aztán ez lett a veszte, mert egy esésnél, felszakadt az álla. Vérzett is, így leleményesen felajánlottuk, hogy jegelje le. Akkor nem látszott, hogy mély a vágás, így továbbjátszott. Aztán az addig magát szórakoztató Kicsi, aki addig remekül száguldott a kitágult térben esett egy nagyot és kivágta a szirénát: „Azonnal menjünk haza!” Ezt hajtogatta sírva több percen keresztül. Amúgy ő két éves kora óta képes ezzel előállni, ha nagyobbat esik például egy játszótéren. Még soha nem mentünk emiatt haza, mert ő ezt kiabálja hisztizve és egy idő után mindig sikerül visszaakklimatizálódni a helyszínre, de még most is képes úgy tenni ilyen helyzetben mintha ez nálunk működne, hogy ha azt visítja, hogy hazamegyünk, akkor már indulunk is. Nos nehezíti a helyzetet, hogy nem tűri, ha rajtunk kívül mások vigasztalni próbálják. Sírására persze csak odagyűltek a segítőszándékú jóakarók. Elsőként a lelkes ismerős nagypapa jött maga előtt tolva a jégen egy csábító piros kerti széket, felkínálva, mint egy trónt, hogy majd azon tolja. Aztán érkezett egy szánkóhúzó, hogy csatlakozik-e a szánkás menethez. Volt, aki finomságokkal kínálta, volt, aki itatta volna, a nagymama pedig egy házban rakott tűzhöz próbálta behívni, hiába. Aztán az idő megoldotta ezt a problémát is. A Kicsi hamarosan felmérte, hogy már mindenki előtt lejáratta a szüleit, hogy milyen végtelenül kedves gyermeket neveltünk, és befejezte a műsort. A Nagyok elvegyültek a többiekkel, mindenki jól kiszellőztette magát. A Kicsi a végére kicsit lefagyott, és amikor meleg teát adtam neki a merev kezeiből kifordult a pohár és egy az egyben a kabátjára ömlött. Rendkívül optimistán felkiáltottam mielőtt kétségbeesne, hogy: ”Nyugi, szerencsére vízálló a kabátod!”. Na most bezzeg, hogy lett volna oka rá, nem sírt, inkább megnyugodott idétlen érvelésemtől. Ekkor magam kezdtem el kissé aggódni, de mivel ez a tervezett indulás előtt nem sokkal történt ezért még időben faképnél hagytuk a tüdőgyulladást és a szépséges tükörjeget is.

Délután Férjem még elugrott a János kórházba mert megnyílt a seb. Órákat kellett volna várnia, és többen épp az életüket mentették a váróteremben, ezért jégre lépett (legalább olyan csúszós, mint az olaj) és végül házilag tapasztottuk le a vágást. Majd őrzi emlékét annak a télnek, amikor tükörjégen tölthettük a hétvégét.

Jakabosné Kovács Judit,
Mazsola Játszó és Manócska Muzsika foglalkozásvezetô,
www.mazsolajatszo.hu