OLVASNIVALÓ

Gondolatébresztô

Mosolyfakasztó

Ti írtátok

Sajtósarok

Ajánló

Kapcsolat

MOSOLYFAKASZTÓ

Egy hét sítalpon

Téli hétvégéken leginkább otthon szöszölünk, megtévesztésül most a korcsolyás írás után egy sítúrás beszámoló következik.

A bepakolás sokkal könnyebben ment, mint amekkora sóhajjal belekezdtem. Húztam az időt a táskák előszedéséig. Kókuszgolyót gyurmáztunk, túrós pogácsát sütöttünk, aztán már nem lehetett tovább húzni, kezdődött az utálatos rész: a bepakolás. Aláfestés most is volt persze, mert a Lányom nehezményezte, hogy miért nem azon a szálláson leszünk, ahol a másik két baráti család, így csak a sípályán találkozhatnak. Gondolhatják, hogy nem vigasztalta az érvelés miszerint sokan síelni se tudnak menni, és mellesleg ez az olcsóbb szállás is drága. Mert mi volt erre a dacos válasz? Akkor inkább ne is menjünk! És mi volt a következménye a fölösleges tipródásnak? Hogy Anya a bepakolás mellett még egy Gordonos hangvételű vigaszlevelet is írt egy ív matricával kiegészítve és a párna alá dugva, hogy az indulás előtti lefekvés már nyugis legyen.

Hajnal ötkor útrakelés. Szuper! Nyolcig aludtak az autóban. Aztán tízig bambultak, majd pedig mega veszekedés következett több menetben egy plusz párnán, melyet a Lányom készített be magának kényelmi extrának, de a Nagy megkívánta és… nincs igazság. És persze még egyszer rázendített valamelyik, hogy „haza akarok menni, nem megyek síelni!” (miközben erre szántuk a szabadságunkat, a megtakarított pénzt és tudjuk, hogy imádnak síelni).

Kettőkor szobafoglalás, majd álltunk a sípálya parkolójában és kipakoltuk a sífelszereléseket. A sícipőm helyett, tévedésből egy kinőtt gyermekbakancs mosolyintott a csomagtartóból, és a nagyok tavalyi lécei ( a Kicsinek szereztünk idénre nagyobbat), amiről szentül hittem, hogy még jó lesz, az állukig sem ért. Hm, hiába a kis termet, galádul nőnek. Máris mehettünk a kölcsönzőbe, miközben már mindhárman azt fújták, hogy mikor síelünk már?!. Teljes leizzadás mire mindenkinek mindene volt és közben egy kedves osztrák bácsi érdeklődött, hogy milyen nyelven beszélünk, mert olyan érdekes. Mondtam, hogy magyar, de a hangzottakból ne vonjon le messzemenő következtetést, mert épp forró a hangulat. Kedvesen szabadkozott, hogy nem azért kérdi, én meg nyugtattam, hogy nem azért mondtam…

A sípályán mindenki minden baját elfeledte, csak az első öt percben rökönyödtem meg, mert azt láttam, hogy a Kicsi, aki tavaly már tudott síelni az első öt méteren esik és kel. Szerencsére ez csak kezdeti és átmeneti üzemzavar volt.

Aztán pár napig hóvihar és mínusz tíz a hegytetőn. Mesebeli tájakon, magasan a hétköznapok és a sífalu fölött siklottunk. Sarkkutatóra hajaztunk, és amit a minap a tévében láttunk, végtelenített havas küzdést, lassan ránk köszönt. Különbség, hogy tudtuk, hogy a hegy alján vár ránk egy forró habos kakaó. Tudat kiürül, minden kikapcs, nincs is ennél jobb. Legalábbis amíg a sílécen síelsz. A barátok felcsaltak minket a fekete pályákra, és mivel mi a férjemmel nem vagyunk olyan őssíelők, mint amilyenekké a mi gyerekeink nőnek, ezért nekem sikerült a sí szemüvegemen és hasamon is síelni jó pár métert. Aztán egy agyrengető jobb halántékon való síelés is összejött. A végén mozdulatlanul, fejemmel a hóban feküdtem, megszólalni se bírtam. Az aggódó kérdésekre válaszul megkérdeztem: Hol a botom? és elkezdtem körkörösen nyújtogatni a karom az elrepült bot után kutatva, fejem még mindig a hóba szegve. Ez a második napon történt és a térdem is bekrepált, mert tavaly ilyenkor ugyancsak a fekete pályán kifordult. Másnap reggel a lábam miatt alig tudtam lemenni a reggelihez a lépcsőn, éreztem, hogy aznap nem tudok síelni. Igazából azt hittem, hogy már soha, mert kilazultak a szalagok, ezért meg is sirattam magam, mint egy óvodás, akinek elvették a játékát, amíg férjem a három gyermekkel fent volt a hegyen. Sütött a nap, így azért nem sajnáltam sokat magam, inkább elbicegtem a falu központjába. A cukrászdában egy cappuccinóval a kezemben, a szemközti templomkertet bámulva úgy döntöttem, hogy ide akkor is minden évben eljövünk, ha nem síelhetek.

Másnapra megjavult a térdem, ezt máig sem értem, nem fájt és fáslival onnantól újra síelhettem. Volt, hogy három lécen egyszerre, mert előttem valaki bucskázott és lerepültek a lécei, én meg rácsúsztam az egyikre. A hét vége felé nyilvánvalóvá vált, hogy már a Kicsi is sokkal gyorsabban megy, mint én. Pedig akkor már nem volt bennem félsz. Technikai dologra gondoltam és bevillant, hogy a bot a hibás. Egyszerűség kedvéért eddig bot nélkül síeltünk, de a gyerekeknek idén már botot adtunk, és így magunknak is. Ebből számomra az következett, hogy száguldás közben a bottal önkéntelenül fékeztem, húztam a hóban, nem tudni miért. Bizonytalanabb lettem, na!

Gyönyörűen száguldva szlalonoztak a gyermekeink előttünk, amíg mi próbáltunk túlélni a síterepen. Néha megkérdezték, hogy kitől tanultak meg ilyen jól síelni és persze hihetetlennek tűnt, hogy tőlünk. A Férjem füle is volt, hogy telement hóval, egy-egy eséskor. Volt egy délelőtt, amikor a nagy ködben sí szemüveg híján fekete napszemüvegben síelt a hófúvás miatt, és nem látta a pálya szélét. Így egész kicsi lankákon is eldobta magát váratlan pillanatokban.

A szállás szép, és hangulatos volt, igaz a házinéni egyszer szólt, hogy halkabban legyünk. Nem kötöttem az orrára, hogy miatta van minden este párnacsata, mert habos torta és szív alakokat készít a párnákból és pehelypaplanokból, amiből egyenesen következik, hogy beleugranak egymáséba, majd visítva a másikéba bosszúból, vagy poénból, az mindegy, így is úgy is hangos a dolog.

Voltunk látogatóban a barátoknál is valamelyik este, hogy ne csak a sípályán szembesüljünk azzal, hogy két gyermekkel mindig könnyebb (na jó lehet, hogy a három meg csak jó ürügy a lefáradáshoz). Jót játszottunk, ott volt dühöngő játszószoba, csocsó, meg minden. Rögtön összezsugorodott a saját szállásunk a gyermekeink szemében. Este a világító hóban, felettünk a göncöl szekérrel baktattunk vissza. Hosszú idő után épp újra a Lányomon volt a sor figyelemfelhívásban: azzal indított, hogy milyen béna a szállásunk és oda lyukadt ki, hogy milyen borzasztó, hogy fiú testvérei vannak, ja és még könnyet is eresztett. A hamis állítások sorának nehezen de hirtelen lett vége.

Olyan szép volt az égbolt, hogy teljes nyugalommal vettem az adást és úgy válaszolgattam, mint egy pszichológus, aki épp egy VIP beteget fogad. Meg is lett az eredménye: a házba visszatérve egy kuncogó, felszabadult és végtelenül kedves leánykát fektettem le, arcára írva: Meghallgatattam!.

A visszaút flottul ment, már a kutyának se kellett a plusz párna, mindenki választhatott gumicukrot, ezen kívül a Nagynak pont névnapja volt így vettünk egy játék ratrakot, a Kicsinek meg egy motoros szán matchboxot, mert azt otthon nem kapni. A Lányom meg már első nap kiszemelt egy olyan jegesmacit, ami kétszer akkora társainál is háromszor drágább volt (biztos a rajta levő sportmez miatt). Megszületett az alku. Két ív matrica azonnali tulajdonosa, a maci pedig megvéve, de csak májusban kapja meg a névnapjára. Mindemellett még hat műanyagtehenet utaztattak, amiket az ebédnél osztogattak az étteremben.

Ezzel zártuk a hetet, mely hivatalosan fogalmazva az aktív pihenés jegyében telt. Ha azt jelenti a pihenés, hogy újult erővel vágunk bele a szürke hétköznapokba, akkor fogjuk rá, hogy ez talált, süllyedt.

Jakabosné Kovács Judit,
Mazsola Játszó és Manócska Muzsika foglalkozásvezetô,
www.mazsolajatszo.hu