Téli
hétvégéken leginkább
otthon szöszölünk, megtévesztésül
most a korcsolyás írás
után egy sítúrás
beszámoló következik.
A bepakolás sokkal könnyebben
ment, mint amekkora sóhajjal belekezdtem.
Húztam az időt a táskák
előszedéséig. Kókuszgolyót
gyurmáztunk, túrós pogácsát
sütöttünk, aztán már
nem lehetett tovább húzni, kezdődött
az utálatos rész: a bepakolás.
Aláfestés most is volt persze,
mert a Lányom nehezményezte,
hogy miért nem azon a szálláson
leszünk, ahol a másik két
baráti család, így csak
a sípályán találkozhatnak.
Gondolhatják, hogy nem vigasztalta
az érvelés miszerint sokan síelni
se tudnak menni, és mellesleg ez az
olcsóbb szállás is drága.
Mert mi volt erre a dacos válasz? Akkor
inkább ne is menjünk! És
mi volt a következménye a fölösleges
tipródásnak? Hogy Anya a bepakolás
mellett még egy Gordonos hangvételű
vigaszlevelet is írt egy ív
matricával kiegészítve
és a párna alá dugva,
hogy az indulás előtti lefekvés
már nyugis legyen.
Hajnal ötkor útrakelés.
Szuper! Nyolcig aludtak az autóban.
Aztán tízig bambultak, majd
pedig mega veszekedés következett
több menetben egy plusz párnán,
melyet a Lányom készített
be magának kényelmi extrának,
de a Nagy megkívánta és
nincs igazság. És persze még
egyszer rázendített valamelyik,
hogy haza akarok menni, nem megyek síelni!
(miközben erre szántuk a szabadságunkat,
a megtakarított pénzt és
tudjuk, hogy imádnak síelni).
Kettőkor szobafoglalás, majd álltunk
a sípálya parkolójában
és kipakoltuk a sífelszereléseket.
A sícipőm helyett, tévedésből
egy kinőtt gyermekbakancs mosolyintott
a csomagtartóból, és
a nagyok tavalyi lécei ( a Kicsinek
szereztünk idénre nagyobbat),
amiről szentül hittem, hogy még
jó lesz, az állukig sem ért.
Hm, hiába a kis termet, galádul
nőnek. Máris mehettünk a
kölcsönzőbe, miközben
már mindhárman azt fújták,
hogy mikor síelünk már?!.
Teljes leizzadás mire mindenkinek mindene
volt és közben egy kedves osztrák
bácsi érdeklődött,
hogy milyen nyelven beszélünk,
mert olyan érdekes. Mondtam, hogy magyar,
de a hangzottakból ne vonjon le messzemenő
következtetést, mert épp
forró a hangulat. Kedvesen szabadkozott,
hogy nem azért kérdi, én
meg nyugtattam, hogy nem azért mondtam
A sípályán mindenki minden
baját elfeledte, csak az első
öt percben rökönyödtem
meg, mert azt láttam, hogy a Kicsi,
aki tavaly már tudott síelni
az első öt méteren esik és
kel. Szerencsére ez csak kezdeti és
átmeneti üzemzavar volt.
Aztán pár napig hóvihar
és mínusz tíz a hegytetőn.
Mesebeli tájakon, magasan a hétköznapok
és a sífalu fölött
siklottunk. Sarkkutatóra hajaztunk,
és amit a minap a tévében
láttunk, végtelenített
havas küzdést, lassan ránk
köszönt. Különbség,
hogy tudtuk, hogy a hegy alján vár
ránk egy forró habos kakaó.
Tudat kiürül, minden kikapcs, nincs
is ennél jobb. Legalábbis amíg
a sílécen síelsz. A barátok
felcsaltak minket a fekete pályákra,
és mivel mi a férjemmel nem
vagyunk olyan őssíelők, mint
amilyenekké a mi gyerekeink nőnek,
ezért nekem sikerült a sí
szemüvegemen és hasamon is síelni
jó pár métert. Aztán
egy agyrengető jobb halántékon
való síelés is összejött.
A végén mozdulatlanul, fejemmel
a hóban feküdtem, megszólalni
se bírtam. Az aggódó
kérdésekre válaszul megkérdeztem:
Hol a botom? és elkezdtem körkörösen
nyújtogatni a karom az elrepült
bot után kutatva, fejem még
mindig a hóba szegve. Ez a második
napon történt és a térdem
is bekrepált, mert tavaly ilyenkor
ugyancsak a fekete pályán kifordult.
Másnap reggel a lábam miatt
alig tudtam lemenni a reggelihez a lépcsőn,
éreztem, hogy aznap nem tudok síelni.
Igazából azt hittem, hogy már
soha, mert kilazultak a szalagok, ezért
meg is sirattam magam, mint egy óvodás,
akinek elvették a játékát,
amíg férjem a három gyermekkel
fent volt a hegyen. Sütött a nap,
így azért nem sajnáltam
sokat magam, inkább elbicegtem a falu
központjába. A cukrászdában
egy cappuccinóval a kezemben, a szemközti
templomkertet bámulva úgy döntöttem,
hogy ide akkor is minden évben eljövünk,
ha nem síelhetek.
Másnapra megjavult a térdem,
ezt máig sem értem, nem fájt
és fáslival onnantól
újra síelhettem. Volt, hogy
három lécen egyszerre, mert
előttem valaki bucskázott és
lerepültek a lécei, én
meg rácsúsztam az egyikre. A
hét vége felé nyilvánvalóvá
vált, hogy már a Kicsi is sokkal
gyorsabban megy, mint én. Pedig akkor
már nem volt bennem félsz. Technikai
dologra gondoltam és bevillant, hogy
a bot a hibás. Egyszerűség
kedvéért eddig bot nélkül
síeltünk, de a gyerekeknek idén
már botot adtunk, és így
magunknak is. Ebből számomra az
következett, hogy száguldás
közben a bottal önkéntelenül
fékeztem, húztam a hóban,
nem tudni miért. Bizonytalanabb lettem,
na!
Gyönyörűen száguldva
szlalonoztak a gyermekeink előttünk,
amíg mi próbáltunk túlélni
a síterepen. Néha megkérdezték,
hogy kitől tanultak meg ilyen jól
síelni és persze hihetetlennek
tűnt, hogy tőlünk. A Férjem
füle is volt, hogy telement hóval,
egy-egy eséskor. Volt egy délelőtt,
amikor a nagy ködben sí szemüveg
híján fekete napszemüvegben
síelt a hófúvás
miatt, és nem látta a pálya
szélét. Így egész
kicsi lankákon is eldobta magát
váratlan pillanatokban.
A szállás szép, és
hangulatos volt, igaz a házinéni
egyszer szólt, hogy halkabban legyünk.
Nem kötöttem az orrára, hogy
miatta van minden este párnacsata,
mert habos torta és szív alakokat
készít a párnákból
és pehelypaplanokból, amiből
egyenesen következik, hogy beleugranak
egymáséba, majd visítva
a másikéba bosszúból,
vagy poénból, az mindegy, így
is úgy is hangos a dolog.
Voltunk látogatóban a barátoknál
is valamelyik este, hogy ne csak a sípályán
szembesüljünk azzal, hogy két
gyermekkel mindig könnyebb (na jó
lehet, hogy a három meg csak jó
ürügy a lefáradáshoz).
Jót játszottunk, ott volt dühöngő
játszószoba, csocsó,
meg minden. Rögtön összezsugorodott
a saját szállásunk a
gyermekeink szemében. Este a világító
hóban, felettünk a göncöl
szekérrel baktattunk vissza. Hosszú
idő után épp újra
a Lányomon volt a sor figyelemfelhívásban:
azzal indított, hogy milyen béna
a szállásunk és oda lyukadt
ki, hogy milyen borzasztó, hogy fiú
testvérei vannak, ja és még
könnyet is eresztett. A hamis állítások
sorának nehezen de hirtelen lett vége.
Olyan szép volt az égbolt, hogy
teljes nyugalommal vettem az adást
és úgy válaszolgattam,
mint egy pszichológus, aki épp
egy VIP beteget fogad. Meg is lett az eredménye:
a házba visszatérve egy kuncogó,
felszabadult és végtelenül
kedves leánykát fektettem le,
arcára írva: Meghallgatattam!.
A visszaút flottul ment, már
a kutyának se kellett a plusz párna,
mindenki választhatott gumicukrot,
ezen kívül a Nagynak pont névnapja
volt így vettünk egy játék
ratrakot, a Kicsinek meg egy motoros szán
matchboxot, mert azt otthon nem kapni. A Lányom
meg már első nap kiszemelt egy
olyan jegesmacit, ami kétszer akkora
társainál is háromszor
drágább volt (biztos a rajta
levő sportmez miatt). Megszületett
az alku. Két ív matrica azonnali
tulajdonosa, a maci pedig megvéve,
de csak májusban kapja meg a névnapjára.
Mindemellett még hat műanyagtehenet
utaztattak, amiket az ebédnél
osztogattak az étteremben.
Ezzel zártuk a hetet, mely hivatalosan
fogalmazva az aktív pihenés
jegyében telt. Ha azt jelenti a pihenés,
hogy újult erővel vágunk
bele a szürke hétköznapokba,
akkor fogjuk rá, hogy ez talált,
süllyedt.
Jakabosné Kovács
Judit,
Mazsola Játszó és Manócska
Muzsika foglalkozásvezetô,
www.mazsolajatszo.hu
|