A gyermeknek az első három évben
van legnagyobb szüksége az édesanyjára,
amikor is igény szerint eteti, itatja,
dajkálja őt. Nos, nekünk van
egy óvodás, egy harmadikos és
egy ötödikes, az átlaghoz
és korukhoz képest kifejezetten
önálló gyermekünk.
Állítom, hogy tévedés
a három év, adjanak csak hozzá
húszat. Aki nem hiszi, húzza
el a függönyt! Itt egy keddi napunk:
7:30: a Nagyok útnak indítása
az iskolába (Lányomat a Férjem
viszi, a Nagy egyedül buszozik egyet,
merthogy személyiségüknek
megfelelően választottunk nekik tanító
nénit, ez két különböző,
szerencsére közeli iskolát
jelent).
8:30: a Kicsit beadom az óvodába.
12:00: végzek munkámmal a művelődési
házban, mely egyben a hobbim is, de
azért nem egy sétagalopp, ha
csak azt vesszük, hogy kb. százhúsz
gyereket zsipp-zsuppolok egy takaróban
hetente.
12:30: ebéd egy Barátnővel.
Feltesszük az aktuális gondlemezt,
megállapítjuk, hogy sokat foglalkozunk
a gyermekeinkkel, de még többet
igénylik, jajjaj. Fél órán
belül a bőrömön is érzem,
amiről ekkor még csak vidáman
filozofálunk.
13:45: hazaérek és kinyújtózom,
de már csenget is a Nagy. Fél
órát tudunk csak együtt
lenni, koncentrálok az igényeire,
mely egy sonkás zsömle készítésében
ölt testet és vizes palack töltéssel,
amit az edzésre visz. Belekap a házi
feladatába, aztán mindent otthagy
egy kupacban, mert indulnia kell.
14:15-kor kilép az ajtón, negyedórán
belül, 14:30-kor belép a Lányom.
Érdeklődés az iskola után
és persze újra testet ölt
egy szendvics. Matricás albumának
közös megcsodálása
után elvonul a szobájába
leckét írni, de közben
meggondolja magát és játszani
kezd. Facsipeszeket fest különböző
színűre, egy távlati terv megvalósításához,
mely babaruha szárítókötél
tervezését jelenti. Ehhez nem
kellek.
Így 15:20-kor lopok egy kis időt,
hogy véglegesítsem a jövőbeni
egyszervoltos ölbeli játék
hangfelvétel stúdióanyagát.
Kutatnom is kell, mert számos rigmusról
kiderül, hogy álnépi, vagy
gyanús folklorizált anyag. Huszadszor
számozom újra a szövegeket,
mert ahogy egyet kihúzok, dől
a sorrend. Szakmai felelősségem
nyomasztó érzete épp
a tetőfokra hág, amikor az órára
pillantok.
15:45-kor golyozó szemmel megyek a
Kicsiért az oviba, még szerencse,
hogy a szomszédos házban van.
Hazaérkezésünkkor máris
lego fociznom kell vele, amíg a Lányom
követeli, hogy lyukasszak és fújjak
ki pár tojást, mert írókázni
szeretne (sokféle technikába
beavattam, amikor még ráértem,
nem tudom miért csodálkozom
most, hogy viaszozni óhajt). Ma hirdették
ki, hogy húsvétra díszkészítő
verseny lesz az iskolában. Ezért
két hónappal előtte, ma, gombostűt
keresünk, majd szédülésig
fújkodok, miközben elmesél
pár nehezen követhető több
szálon futó iskolai történetet.
Aztán hol a Lányomnak a kialudt
mécsest gyújtom újra,
mert idén fél meggyújtani,
hol egy félcentis focigolyót
próbálok kivédeni az
emeleten. Lányom alkot, én focizom.
18-órakor csörren a telefon. A
Nagy hív, hogy ugorjak le érte
a metrómegállóba, hogy
a lépcsősorokon már ne kelljen
felsétálnia a negyvenperces
útja végén. Pingpongozni
kérem szépen nem lehet itt Budán
(a közelünkben csak lányokat
oktatnak!), ezért kell messze, Pestre
átjárnia.
18:30-tól a konyhaasztalon leckét
ír a Nagy, de közben ki és
beszólogat a többieknek.
19:00 megérkezik a Férjem, együtt
a család, a gyerekek újra élvezik
egymás társaságát.
Indításként fáradtságból
adódó körverekedés,
ha jól láttam egy kis százforintos
automatás labda miatt háromból
kettő sír. A nyugodt vacsorakészítést
is veszni látom, amikor hirtelen elül
a vihar és jó hangulatban mégiscsak
megvacsorázunk.
20:00 fürdés két körben,
nemek szerint. Utána Lányom
a párnáján leckét
ír, hoppá, erről meg is feledkezett
a sok tennivalója közt. Csörög
a telefon, leszaladok a lépcsőn, a
Lányom barátnője hívja,
mert a kistestvére most tanul beszélni
és bele szeretné mondani a telefonba,
hogy „Szia!”
| |
|
|
 |
| a Nagy |
a Kicsi |
20:10-kor A Kicsi vizes feltupírozott
hajjal kifut a fürdőből. Visszazavarom
a fürdőszobába és ha már…
egy gyors hajmosás szárítással.
Pár perces talpmasszázzsal összekötött
angol bemagolt szöveg visszakérdezése
a Nagytól (kellemeset a hasznossal,
avagy hogyan tegyünk úgy, mintha
foglalkoznánk gyermekünkkel, miközben
még a testi érintés kimondatlan
igényeit is kielégítjük,
azon korosztály esetén, és
fiúkról beszélve, akik
már osztálytársuk előtt
egy puszit sem fogadnak szívesen a
szülőanyjuktól).
20:30 újabb fordulat: a Nagy kihalászik
a táskájából egy
múlt héten leadni vélt
házi dolgozatot a hörcsögeinkről.
Kiderült, hogy kaptak még rá
egy hetet, ami elég lett volna arra,
hogy újraírja, mert úgy
ragasztott rá képet, hogy összetapadt
a két oldal, ezért olvashatatlan.
Holnap van a határidő. Amíg
újrakörmöli, kartonra ragasztom
a régi papírról leválasztott
és restaurálandó illusztrációt.
21:00 Úgy tűnik, mindenki ágyban
van. Olvasni próbálok egy meseregényből,
de kiesett belőle a könyvjelző. Hosszasan
keresem vajon, hol tartottunk benne. Úgy
tűnik félálomban olvastam előző
este, mert a gyerekek nélkül nem
tudnám, hol fejeztük be.
A két fiú ezután már
csak vizet kér, Lányom jelenlétet,
mert vers következik. Nem én mondom,
ő mondja fel, mert holnapra kell.
Tehát 21:15-kor meghallgatom Arany
János Mátyás anyja című
vers 16 versszakát, ami szép
majd pedig a szózat alatt azon merengek,
hogy már habfürdőben kéne
ülnöm egy buta női lappal a kezemben,
lapozgatva a „Szánjunk magunkra
időt” és a „Testi-lelki
harmónia rovatok közt.
21:40-kor a vacsora asztal leszedéséhez
félúton újra belebotlok
a Férjembe. Bevillan, hogy nemcsak
a gyerekeinkre igaz, hogy sokat foglalkozunk
velük, de biztos nem eleget. Persze ne
legyünk maximalisták, amúgy
is a jó dolgokból sosem elég!
Függöny le! Köszönöm
a figyelmet!
Így telnek a hétköznapok,
úgy érzem magam, mint egy forgószínpadon,
pedig nyilván egy helyben toporgunk.
Jakabosné Kovács
Judit,
Mazsola Játszó és Manócska
Muzsika foglalkozásvezetô,
www.mazsolajatszo.hu
|
