Két napos csapatépítő
tréningről vártuk haza
a Férjem. Elképzeltem, ahogy
felfrissülve hazaér a wellness
szállodából, ahova a
cégük száműzte a dolgozóit.
Arra gondoltam, hogyha egy házaspárnak
az egyik fele kikapcsolódik az már
fél siker egy nagycsaládban.
Este hatkor dőlt be az ajtón egy kisebb
bőrönddel. Remek, így együtt
tudunk vacsorázni. A gyerekek úgy
várták haza, mintha öt
évre ment volna el. Kipirult arccal
vezetett első útja az ágyhoz.
- De jó színed van, jó
volt, mi? - próbálkoztam.
- Teljes lefáradás, tán
még meg is betegítettek, a medencébe
is be kellett menni, meg tudod, hogy nem bírom
a szaunát, biztos attól piros
az arcom.
Vacsoráig félhullaként
feküdt az ágyon, majd a gyerekek
rátértek a lényegre:
- Hoztál valamit?
- Ekkor Apa elővett öt darab barlangjáró
fejlámpást kékUV fénnyel,
villógós üzemmóddal.
Teljes eufória.
Ülünk a vacsoraasztalnál,
mindannyiunk fején egy lámpás.
Lekapcsoljuk a villanyt, jó kis hangulatvilágítás,
óriási poén.
Mindehhez azonban fáradtan ültünk,
spontaneitásból csak ennyire
futotta, mígnem a Kicsi öt évesen
teljes energia bedobással közli,
hogy most játszunk olyat, hogy mindenki
elmondja, mi jó és milyen kevésbé
jó dolog történt ma vele.
Hja, ezt én szoktam kezdeményezni,
amikor kipihenten, jó hangulatú
étkezésbe kezdünk.
Férjem kezdi a beszámolót,
a lámpásokat az éjszakai
akadálytúrájukra osztogatták,
mert kisebb csapatokban, az erdőben adóvevővel
kellett átjutni egy erdős árkon,
egy bizonyos túraútvonalon.
Az egyik csapat elkeveredett, ők viszont
nagyon résen voltak, a Férjem
csapata nyert, mert ő vágtatott elöl,
utána pedig több tíz méteres
lemaradásokkal magas sarkú cipős
80 és 100 kiló közötti
női beosztottai lihegtek, köztük
az, aki a legutóbbi kiránduláson
a tapolcai tavas barlangban véletlenül
belefordult a csónakból a vízbe,
mindezt úszástudás nélkül.
A cég új száraz ruhák
vásárlását ajánlotta
fel neki, így végül a nagy
ijedtség után boldogan értesítette
férjét telefonon, hogy mennek
a helyi plázába ruházkodni.
A Kicsi elmesélte, hogy logodépiából
„gyufáznunk” kell, ami azt
jelenti, hogy meggyújtunk mécseseket
és ő különböző
hangadásokkal elfújja a lángot.
Micsoda tipp üres óráinkra!
A Lányom és a Nagy is beszámol
egy-egy iskolai eseményről, melyből
kiderül, hogy az iskola utáni
megállapítás, melyet
a klasszikus kérdésre kaphatunk:
Mi volt ma az iskolában? Semmi - szóval
, hogy ez mégsem igaz, mégiscsak
történik ott is valami.
Menthetetlenül rám kerül
a sor, és mint mindig megint kiderül,
hogy valami hihetetlenül új dolog
történt velem, ez kezdődött
azzal régen, hogy anya énekel,
aztán gitározik, aztán
ír, most meg… jaj mekkorát
nevettek, mikor kiböktem, hogy véletlen
szerencse folytán kiállítást
csinálhatok a selyemképeimből.
Reakció: ”Toljátok közelebb
a művésznőnek a kenyereskosarat!”
És röhögnek és egyszerűen
nem vesznek elég komolyan…
A vacsora vége felé a Kicsi
megtalálja a lámpán a
villogó üzemmódot, jó
hogy nem előbb, gyorsan asztalt is bontunk.
Egy különleges és jó
hangulatú este kerekedett végül,
de még mielőtt megirigyelnék,
hogy nálunk így telnek az esték,
elárulom, hogy ez a lámpásdi
csak egyszer poén.
Másnap a Kicsi követelte, hogy
megint tegyük a fejünkre világítást,
és kapcsoljuk le a villanyt, a Nagy
közölte, hogy ő úgy
nem tud enni (tegnap még tudott, sőt
élvezte), a Lányom pedig engem
nyúzott, hogy miért hangoskodnak
a fiúk. A Kicsi egy idő után
visított, mint egy malac. Villogóra
állította a lámpát,
és nem fogta fel, hogy attól,
hogy tegnap a fejünkre húztuk,
ma nem áll szándékunkba.
A Nagy ronda kamaszként megfogta a
tányérját és tüntetően
a nappali asztalra vitte, hogy ő így
nem eszik velünk. A Lányom pedig
nyekergett, hogy ő rendes családi
vacsorát akar, normális emberekkel.
Mi a férjemmel teljesen elhűltünk
a jelenetsortól, és a különböző
bevillanó hang- és fény
hatásoktól.
Be kellett látnunk, hogy az előző
napi jó hangulatú este után
egy dilinyós és rövidre
zárt vacsora vár ránk.
Jakabosné Kovács
Judit,
Mazsola Játszó és Manócska
Muzsika foglalkozásvezetô,
www.mazsolajatszo.hu
|
