Ó. Amikor még nem „né” voltam, csak Kovács, volt némi kapcsolat a festőművészet és köztem. Nem túl szoros, de jelentős. A magyarországi Salvador Dali kiállításon tinédzserként kószáltam körbe és alig vártam, hogy hazaérvén belőlem is szürrealista művész válhasson. Alkottam is pár kompozíciót és festményt a szobám falára, egy régi paplanpárna huzatból, fogkefékből, valamint olajfesték készletemből. Ezzel a művészkedés pár hónap alatt le is zajlott és megmaradtam kreatív sk. ajándék gyártónak, mint a sóliszt gyurmázó ovisok nagy része…

Később úgy döntöttem, hogyha már művész mégsem lehetek, legalább műértő. Így festők önéletrajzi és művészeti albumait kezdtem el bújni és gyűjteni.

Ez értelmesnek is tűnt és egyben bevált dekoráció is, mely ma is ékesíti a nappalink könyvespolcát.

Aztán kezdő szülőként a lelkesedés úgy hozta, hogy két éves fiamat a nyakamba véve kirándultunk a Szépművészeti Múzeumba, aki lelkesen mutatta messziről a számára már felismerhető és kimondható, festményeken felbukkanó két alakot: Baba! Mama!

Büszke voltam, hát még mikor négy és fél évesen saját döntése nyomán elkísért minket Bécsbe a Hundertwasser képek megtekintésére.

Aztán egyre kevesebb múzeumlátogatás várta egyre több testvére mellett, bár egy időben még múzeumi albumot is csináltunk ezekről az eseményekről, ahova beragasztottuk a kiállítás után választott képeslapjaikat, és maguk is firkálhattak, színezhettek bele, mi meg olvadozva dátumoztuk. Egyszer eljutottunk a Vadak tárlatára a Nemzeti Galériába, ahonnan a Lányom azt az emléket őrzi, hogy állítólag megpróbáltam lefényképezni egy képet és a teremőr végül vehemensen kikergetett minket…

Majd ritkultak kultúr túráink és mostanában meglepetten tapasztaltuk, hogy a gyermekek megnövésével nemhogy könnyebb egy ilyen kiruccanás, hanem jóval bonyodalmasabb. Legalábbis nálunk. Ez bebizonyosodott a múlt héten, amikor is a Degastól Picassoig című tárlatot próbáltuk becserkészni.

A netes lefoglaláskor még a Lányom nyögött, a Nagy pedig méltatta a festészeti terítéket, hogy az tényleg jónak ígérkezik.

A nagy napon szerepcsere: a Nagy kétségbeesetten próbált kimaradni a dologból arra hivatkozva, hogy arról nem volt szó, hogy pont vasárnap, „az iskolára való rápihenési napjára” (????) tesszük ezt a kiruccanást.”

Remek ily lelkes társaságot összerántani! Lobogtatva hoztam a bizonylatot és szörnyedve ecseteltem, hogy a drága jegyeket nem hagyhatjuk veszni és így tovább.

A Nagy megenyhült, erre viszont a Lányom nyegléskedett, mit vegyen fel, ami egy fokkal jobb volt annál, hogy a Kicsi nem is akart felöltözni, mert ő egész napos pizsamás játékot gondolt magának! Majd váratlanul mindenki magához tért és négy keréken gurultunk le a Lánchíd felé. Csak egyszer tapostunk a fékre, egy kilomtalanított masszív zöld bicikli kedvéért, amit becsúsztattunk a kiskorú utasok feje fölé. Már megérte útra kelnünk…

A Szépművészeti előtt, ki tudja, hogy jövünk ki alapon, megkértem egy turistát, hogy készítsen rólunk egy családi fotót a történelmi pillanatról, bizonyítékul, hogy sikerült, igen, az értelmiségi szülők és három utódjuk bejutnak mégis csak a tárlatra.

Bent: kellemes bolyongás, felfedezése azoknak a művészeti memóriajátékainknak egyes képeit, melyek itt most élőben és eredetiben pompáztak! Anya kommentál, oktat, hadd lássák a gyerekek, hogy az csak egy dolog, hogy a hatodikos matek házihoz nem kottyintok…

Aztán irány a múzeumbolt, emlékalbumért, hogy otthon mélyítsük tudásunk, hiszen minden táblát nem sikerült elolvasnunk… az egyértelmű, ilyen felállásban.

Aztán nem várt fordulatként Férjemet úgy beszippantotta a kultúra és a gazdaságosság szele, hogy a jegyével mindenképp az egész épületen végig akarta hurcolni a társaságot. Ez azért nem ment, de azért helyesen motiválta őket, elsősorban a fiú utódokat: megszámolták hány törött férfi nemiszerv van a szobrok és domborművek közt, és megállapították a Naggyal, hogy ha nem is voltak régen női magazinok, pornóból volt elég, amerre néztünk csupasz nők, valóban.

Aztán a művészkedést, e-világi igények szerint egy kiadós ebéddel zártuk. Mert kell a szemnek: a festészet, a fülnek: a zene, a hasnak: meg a kaja. Ez utóbbiban mindenki egyetértett.

Jakabosné Kovács Judit,
Mazsola Játszó és Manócska Muzsika foglalkozásvezető
www.mazsolajatszo.hu
www.kerekito.hu