A Kicsivel családi beszélgetésre mentünk egy általános iskolai túljelentkezés miatt, felvonultunk mindahányan.

Vittünk egy lapon hat kinyomtatott fényképet az életéről, mint beszélgetést könnyítő alapot. Emlékeztem, hogy mintha egy rajzot is várnának, így amikor kihoztuk az oviból, vittünk egy aznapi huszáros rajzot, ami jóindulattal egész jónak tűnt. Ültünk öten a folyosón várva, hogy ránk kerüljön a sor. A Kicsi nézegette a rajzát, és komoly-huncutul megszólalt:

„Hümm, van ezen egy kis vérfoltika!”
Valóban, a március 15-ei huszár kicsit sebesült volt a lábán, ezt eddig észre sem vettem. Reméltem, nem a vérfoltikával kezdi majd a tanító nénis társalgást, gyorsan rátettem a fotós összeállítást, hogy inkább azt nézegesse. Reménykedtem nem lesznek olyan kérdések, amiket előző este a testvérei feltettek neki játékból:

- Majd biztos kérdezik mi a kedvenc zenéd! Mit fogsz mondani?

- ÉSZIDISZI!

Anya vérnyomása felszökken:

- Figyelj csak, nem arra kíváncsiak, hogy nagy ritkán mit hallgatsz meg a bátyáddal, hanem, hogy általában miket szoktál, mit szeretsz. Tudod Gryllus Vilmos bácsi, Palya Bea néni…

Kicsi töretlenül:

- ÉSZIDISZI!

Anya témát vált:
- Biztos kérdezik majd, hogy miket szeretsz játszani.
- Gyöngyözök.
- Legó, társasjáték, tudod ezeket is említheted.
- Nem, csak gyöngyözök. (Az oviban épp gyöngyözés a sláger).
- De szoktál legózni is, nem?

Kicsi kitart:
- Nem, csak gyöngyözök.

Hagyjuk, lesz ami lesz…

Mire elhessegettem a tegnapi párbeszéd emlékét, sorra kerültünk, belesüppedtem, egy vizsgázó kisdiák érzetébe, nem számítottak a végzettségeink, életünk jótettei és bűnei, ott ültünk és próbáltunk nagyon visszafogottan, nagyon jó benyomást kelteni. Ne mondja nekem senki, hogy a hét évesek nem érzik egy ilyen családi ismerkedésen, hogy ez valójában felvételi, olyan édes felelősségteli és izgulós arcot vágott, mint még soha (a korábbi játszódélutánokon nem izgult, oldottan közlekedett, pontosan érzik, minek van tétje).

Minden egyes válasza előtt mélyen szívott levegőt vett és úgy mondta tömör és célirányos válaszait.

Nézegetik a fotókat:

Tanítónéni:
-Mit láttál a vízben búvárkodás közben?
Nagylevegő, kifújás:
-Halat!
-És még?
Nagylevegő, kifújás:
-Rákot.
Nagylevegő, kifújás:
-Vizisünt.
-Hol volt ez?- (Hú, gondoltam magamban, ezt bebuktuk, földrajzzal nem készültünk, de kivágta magát, mélylevegő: )
-Horvátország!

Így folyt a társalgás.

Aztán elmehetett megnézni a polcon a játékokat, amíg velünk ismerkedtek, majd visszahívták: Gyere, ülj még egy kicsit ide hozzánk!

Erre megfogta a korábbi székét, felemelte és teljesen odahúzta a tanító nénikhez. (Parancs, kérés teljesítve, bizalom teli arc, leleményes segítőkészség, tárgy odébb helyezése magunk megsegítésére: 5 pont).

A tanító nénik éljeneztek:

- Ilyen gyermekünk még nem volt, jaj de jó, hogy egészen ide hoztad a széket! Nahát de jó, de kedves, ilyen még nem volt…

Szerintem a szék miatt felvették! Ki hinné, min múlik a siker.

Kár, hogy a gimnáziumi felvételin már nemcsak széket kell majd tologatni.

Jakabosné Kovács Judit,
Mazsola Játszó és Manócska Muzsika foglalkozásvezető
www.mazsolajatszo.hu
www.kerekito.hu