Bálint Ágnes temetése

November ötödikén volt a nyolcvanhat éves írónő és dramaturg, Bálint Ágnes temetése. A bágyadt őszi napsütésben a Farkasréti temető Makovecz terme előtt, a szabad ég alatt sorakoztak a koszorúk és emlékeztek a hozzátartozók.

A pap arról mesélt, hogy az egy egész ország által szeretett meseírónő gyermekkorát a természet lágy ölén, a Duna partján töltötte. A vize akkor még tiszta volt, ma már zavaros és kiszámíthatatlan. Bálint Ágnesnek sikerült egy új folyót is fakasztania, a mesék és gyermekirodalom folyóját, mely azóta is tiszta forrásunk. Talán sikerül megőriznünk a jövő nemzedékeinek is. Csukás István is búcsúzott szeretett kollégájától, aki rendíthetetlen jó kedvére, humorára, a legnagyobb tehetségekre jellemző szerénységére és önzetlenségére emlékezett. Hatalmas teherbírású, önfeledt egyéniségről mesélt, aki Vecsésről hajnalban utazott a televízió épületébe, nem sajnálva idejét a munka előtti úszásra sem. A sudár termető asszony, tudta, hogy a test karbantartása is fontos a szellem könnyedségének megóvása érdekében.

Csukás Istvánnak könnyű dolga volt, mikor első ízben tekergett Bálint Ágnes irodája felé ifjoncként. Először a kézzel festett Futrinka utca tábla feliratot pillantotta meg, majd abba a szobába vette az irányt, ahonnan nevetés szűrődött ki. Egy későbbi jó hangulatú esetet idézett fel az író. Bálint Ágnes egy szerződést tett Csukás István elé:

„- Nézd itt a szerződésed, most már csak be kéne írnod a sorozat nevét és már hozzá is foghatsz a megíráshoz.

-Ho, ho!- hőkölt vissza meglepetten a fiatal író.

-Na akkor mit írjak be címnek?

-Hát ho-ho, tudod mit, legyen „A nagy ho-ho-ho horgász!”

Ekkor már mindketten harsányan kacagtak.

Csukás István	Takács Vera	Sipos Pál

Mazsola bábúval a kezében Takács Vera író-rendező-dramaturg is szólt a gyászolókhoz. Beszédének végén említette, hogy az utóbbi időben valaki egyszerűen csak konyhaasztal melletti írónak minősítette Ágnest, nem is tudva arról, hogy ennél nagyobb bókot nem is mondhatott volna. Hiszen ő valóban a konyha asztalnál írta a meséket, szőtte a történeteket, közben gyermeket nevelt, kertet gondozott és háziállatokat etetett. Ráadásul témának is minket, hétköznapi embereket választott, rólunk és nekünk írt, Károly bácsikról és Irma nénikről, Manócskákról és Mazsolákról, ettől is szívet melengetőek az írásai.

A TV munkatársa, Sipos Pál is búcsúzott egy olyan személyes történettel, melyhez hasonlók sokunkkal megtörténhetett, hála az írónő izgalmas és humorral fűszerezett meséinek. Öt éves lehetett, amikor esti meseként a szülei el kezdték felolvasni neki az elvarázsolt egérkisasszonyt. Minden nap egy fejezetet az ágy szélén ülve, aztán lekapcsolták a villanyt és átmentek a másik szobába. Arra lett figyelmes, hogy a szülei esténként a másik szobában tovább olvassák a meseregényt és jóízűeket nevetnek. Mérgében egy hét alatt megtanult olvasni, és maga fejezte be a regényt, mely most ott lapult kezében, rongyosan, de megőrizve.

A beszédek után Bálint Ágnes veje megköszönte az összegyűlteknek, hogy eljöttek, és magam is elhelyeztem egy bordó és fehér fagyöngy koszorút. Ezután már kis csoportokban beszélgettek az emberek, a rokonok, a tévések, a híres emberek, Bartos Erika meseíró. Csak én voltam egyedül, mint az elhunyt ismeretlen ismerője, mígnem kedvesen odalépett hozzám Bálint Ágnes idősebb lánya. Bemutatta nekem velem pont egyidős szép mosolyú lányát és megköszönte, hogy eljöttem. Közben egy nagy zöld autóba kezdték pakolni a koszorúkat, megkérdeztem merre lesz a sír. „Vecsésen a kertbe temetjük, és egyszer majd szeretnénk egy emlékházat a sírnál.” Szólt a válasz.

Ez a gondolat olyan megnyugtató volt, hogy az elhangzott kedves történetekkel és tanulságokkal együtt könnyű szívvel szálltam fel az 59-es villamosra, azon az emlékezetes szerda délutánon.

Azt hiszem Bálint Ágnes élete és temetése is különleges és derűs volt, ha lehet ilyet mondani. Életörömét mindannyian továbbvihetjük.
Köszönjük!

Jakabosné Kovács Judit, drámapedagógus,
Mazsola Játszó és Manócska Muzsika foglalkozásvezető