HAHÓ ANYU!

Több olyan gyermek is van, aki tavaly még mindent úgy csinált a foglalkozásokon, mint a nagykönyvben. Az én nagykönyvemben amúgy az áll, hogy a gyermekek koruk, habitusuk és pillanatnyi kedvük szerint önként vesznek részt a játékokban, el szoktam mondani, hogy a hátukon is fül van, bármit is csinálnak a csemeték a foglalkozáson, észrevétlen sajátítják el zenei anyanyelvüket és sok olyan dolog is beépül, amire nem is gondolnánk.

Az anyukák viszont mindig megnyugvással fogadják, ha gyermekük nyitott, aktív és látványosan élvezi a foglalkozásokat. Annál nagyobb a csalódás mikor egy évvel később, új korba lép a csemete. Esetleg épp nyakig benne van a dackorszakban, legtöbb esetben pedig kistestvér érkezett a házhoz. Mindkét esetben igaz, hogy anyukát és gyermeket próbáló idők ezek. Azt vettem észre, hogy azoknak a szülőknek a legnehezebb, akik tavaly hozzászoktak, hogy „minta” gyermekük van.

Ijedtséggel látják, hogy bizonyos dolgokat, amit tavaly még élveztek, idén nem. Rossz érzés látni, hogy az egykor szolid gyermek, gondosan kiszemelt áldozatra vadászik, és tettlegességgel bosszantja, ijesztgeti. Aki eddig a sétáltatónál büszkén rótta a köröket, idén felkéredzkedik anyukája karjába, a kisbaba mellé vagy meredten nézi, hogy a bébi milyen boldogan rúgkapál mérőre.

Látom olykor, hogy másfél évesen mindenre nyitott, mosolygós gyermek és mosolygós anyuka egy évvel később megjelennek. A gyermek pont olyan nyitott és értelmes, mint volt de már válogat a játékok közt, van kedvence, de van, amit inkább csak nézni szeretne, néha kidugja a nyelvét zavarában, akkor azt hallja: „ne dugd ki a nyelved”. Erre gyorsan behúzza… Másik anyuka: „Azt beszéltük meg otthon, hogy figyelni fogsz! Figyelj oda! És rémülten konstatálja, hogy a gyermek nem kaszál velem úgy, mint tavaly, hanem két eleven gyermeket les és utánoz, akik éppen futnak egy kört (ami szerintem belefér a tornafoglalkozás menetébe). Másik helyszínemen anyuka következetesen kihúzogatja a gyermek szájából az öklét, vagy az ujját.

Nem folytatom, lehet érezni, hogy magas elvárásokat támasztunk, egészen kicsi gyermekeknek. Van, aki hangot is ad a dolgok állásának, mindezt úgy, hogy a gyermek hallja, hogy ő most „visszahúzódó, megszeppent, hisztis vagy fárasztó, féltékeny lett, kifordult önmagából, nem lehet ráismerni”-hallom sokszor. Ezzel sajnos romlik a helyzet és erősödik a gyermekben az az érzés, hogy valami nem stimmel vele, ami gyermeknyelvre fordítva annyit jelent, hogy „nem vagyok szerethető, nem szeretnek, rossz vagyok”………

Bocsássatok meg, hogy nagyító alá vettem egy-egy esetet, de úgy látom, hogy időről időre érinthet ez egy-egy gyermeket, családot.

Tudom én, hogy szülőként nehéz ezt megélni, de azt is tudom, hogy ezeken a gyermekek hamar túllépnek ha nem fújjuk fel, ha bírjuk türelemmel és megértjük érzéseiket. Az a gyermek, aki a kistesvér érkezése után hébe hóba odacsap egy-egy társának, nem fog úgy maradni, nem válik attól agresszívvé (ilyenkor általában kiderül, hogy a kisbabával nagyon kedves, őt sosem piszkálja……, egyszerűen csak azt mondja ezzel a gyermek, hogy: HAHÓ ANYUUU!-figyelj rám, szükségem van rád). Ugyanígy, ha a nagytestvér passzívabbá válik egy időre akkor ha adunk neki időt, újra ki fog nyílni, az egyedüli amit meg kell állnunk az az, hogy új és nem kívánatos viselkedését ne nagyítsuk fel, és őt ezért sose ítéljük el. Az agresszió kezelése a legnehezebb, hiszen ebben az esetben szabályokat kell lefektetnünk („Nem bántjuk a másikat.”), melynek párosulnia kell a gyermek dühének, haragjának megértésével. Éreznie kell, hogy elfogadjuk érzéseit, egy testvérre lehessen haragudni, de a haragjának keressünk elfogadható utat. Segítsünk kimondani neki azt, amit érezhet (ha nem beszél akkor is mondjuk ki helyette), ilyenkor segít az is ha egyszerűen leírjuk, amit látunk: „Úgy látom dühös vagy a kistesvéredre”. Ezzel máris segítjük, mert elfogadjuk az érzéseit, és ebből azt érzi, hogy ő fontos, számít nekünk. Ezután felkínálhatunk megoldásokat: „Szeretnéd, ha most egy kicsit veled játszanék?, vagy „ Itt ez a mackó, rajta mutasd meg, hogy mennyire mérges vagy a kicsire”, vagy ha már a firka korszakban van „Nézd csak itt a kék krétád, adok egy papírt mutasd meg mennyire dühít téged…”.

Testvérféltékenység esetén a nagy ölbevágyásának, kisbabáskodásának adjunk teret, nem baj ha egy időre visszaesik, bizony a cipőt lehet, hogy egy darabig újra nekünk kell majd feladni rá. Ne osszuk le rögtön a szerepeket: kicsi és nagyra és ne támasszunk túlzott elvárásokat ebben az érzékeny időszakban. Csak annyi korlátot állítsunk, amennyi valóban szükséges. A gyerekek jók, és meg szeretnének felelni a szüleiknek, ha a szeretetpróbát türelemmel kiálltuk, aminek a lényege az, hogy szeretsz-e úgyis ha rossz vagyok, akkor gyermekünk gyorsan visszatalál az együttműködés útjára.

Végezetül visszatérnék még a visszahúzódó gyerekekre, akik nem biztos, hogy egy korszakot élnek meg, hanem a mindenkori személyiségük ilyen. Nem pörög tapsolva a terem közepén, nem szereti a tömeget, ha már beszél, akkor sem köszön, ha otthon szereti az ölbeli játékokat, a foglalkozáson nem biztos, hogy kéri, inkább csak nézi az eseményeket, esetleg kapaszkodik az anyukájába. Nincs ebben semmi különös, ezek a gyerekek figyelnek, sokszor még többet raktároznak, mint az örökmozgók és előbb vagy utóbb, az is lehet, hogy csak otthon, vagy csak pár évvel később az óvodában visszaköszönnek a dalok, a mondókák, és minden, amit magukba szívtak.

Mélyen szántanak és ez jó, később lehet, hogy külön öröm lesz, hogy iskolás korukban el tudnak majd mélyülni egy számukra érdekes feladatban, vagy csendességükkel empatikus, megértő felnőtté válnak majd, akik mellett jó élni. Amilyen intezitással kapaszkodnak most az anyukájukba, olyan hű társakká válnak majdan. Nem vagyunk egyformák, és sokszor a gyermekeink is különböznek akár tőlünk is, meg az álmainktól is. Ha elfogadjuk őket olyannak amilyenek, akkor tudjuk őket úgy szeretni, ahogy szeretnék, elfogadóan. Ha a túlzott ragaszkodás, vagy félősség mögött gyermeki szorongást sejtünk akkor különösen fontos, hogy próbáljuk nem észrevenni a „tüneteket”. Ne szembesítsük félénkségével, ne erőltessünk rá olyan dolgokat, amire gátlásai miatt egyelőre nem képes. Ha így teszünk, a viselkedése is oldottabbá fog válni előbb vagy utóbb.

Nagyobb gyermekek esetén (4-5 éves korú csemetékre gondolok) a túlzott ujjszopás, nyelvkidugás, szájharapdálás, körömrágás, tikk mind, mind nem tudatos „pótcselekvések”, melyek szorongásra, egyfajta hiányra utalnak (a dadogás ebben a korban általában élettani jelenség, ne aggódjunk).

Ne vegyük észre, ne tegyük szóvá ezeket a reflexes rossz szokásokat, azzal csak rontunk a helyzeten, fokozzuk a szorongást, a tünetek erősödéséhez vezethet!!! Ehelyett vizsgáljuk meg mindennapjainkat, eleget kap-e belőlünk a gyermek (testközelség, érintés, ölbeli játék, „csak rád figyelek” idő), vannak-e túlzott elvárásaink, nem vagyunk-e túlkorlátozóak? Kevesebbet kell tiltanunk, ha például a lakást kicsit gyerekbaráttá formáljuk (ne hagyjunk elől veszélyes dolgokat, ha rámolós korszakban van, hagyjuk néha rámolni, csak estére dobjuk rendbe a lakást, ne próbáljunk egész nap rendet tartani a sertepertélő körül). Bizonytalanságot szülhet az ellenkezője is, ha egyáltalán nincsenek korlátok, amibe a gyermek kapaszkodhat (hazánkban inkább a túlkorlátozás a jellemző). Bízunk-e a gyerekekben, korának megfelelően vannak-e feladatai, segíthet-e nekünk, amiben szeretne, és ha közben baleset történik, tudjuk-e azt mondani „ó összetört a tányér, semmi baj, keressük meg a kissöprűt!” (megint csak a látottak leírásán van a hangsúly, nem oktatunk, nem szidunk, nem ítélkezünk)? Figyeljük magunkat pozitív-e a kommunikációnk („nehogy leess” helyett „kapaszkodj erősen”, „ne kiabálj” helyett „kicsit csöndesebben”).

Nos ha eleged van a sok tanácsból, ha életed során olvasgattál egy kis pszichológiát, és elméletben sokat tudsz, de úgy érzed, hogy a hétköznapokba nem épül be a sok jó. Ha azt veszed észre, hogy ösztönből nevelsz, de ösztönből vagy „családi hagyományból” ellene mész több fent említett dolognak, akkor olvasd el, vedd meg, vagy kérd kölcsön tőlem a Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyvet. A szerzőpáros (Adele Faber) másik könyve: Testvérek féltékenység nélkül. Mindkét könyv egyedülállóan gyakorlatias, praktikus, életszerű, szemléletes és ezáltal könnyen beépíthető a mindennapokba. Szülőknek, pedagógusoknak melegen ajánlom!

Először belenézve szkeptikus voltam, amerikai fogásnak tűnt, hogy a fejezetek végén képregény és táblázat foglalja össze a kommunikációs stratégiát, de utóbb rájöttem, hogy pont ettől hatékony, ettől nem marad elmélet, gyakorlati hasznát veszem azóta is. Fele annyit civódik a nagyfiam a lányommal, együttműködően, kedvvel vesznek részt a házimunkában és így tovább.
Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha már akkor elolvasom, amikor nyolc évvel ezelőtt a lányom szoptatásakor az elsőszülött kidobálta a hűtőből a tojásokat, vagy olajat öntött a padlóra. Tudjátok, egy szoptatás - egy takarítás, indításnak nem rossz …

Érdekes módon a könyv szellemisége összecseng az Elveszett boldogság nyomában című könyvvel, melyről a Ringassuk, hordozzuk gyermekeinket című cikkemben írok. Összecseng valahol a Gordon módszerrel, Ranschburg és Vekerdy szemléletmódjával is. Nehéz helyzeteken a játékosság erejével is tudunk segíteni, erről az olvasnivalók gondolatébresztőjében és a bábjáték menüpontban találtok további cikkeket.


Sok sikert, sok önfeledt percet kívánok nektek!
Judit

Jakabosné Kovács Judit
drámapedagógus, baba-mama foglalkozásvezető